„Egyenesen, szilárdan áll,
Fénylő szemmel fölfelé néz,

Önzetlenül ég, melegít,
A sötétnek nincs itt helye,
Hiszen, mint az igaz ember,
Ő is fényre van teremtve…

 …Küldetését befejezte:
Ő eltűnt, s csak azért égett,
Hogy a kereső szívébe
Fényt vigyen és melegséget.”

/Lukáts Márta: A gyertya/

Bajor  Antal emlékére /1930-2021/

Templomunk harangja, fájón száll a majsi háztetők felett, akarva-akaratlanul belopakodik ajtókon, nyitva felejtett ablakokon át a majsi emberek szívébe, szívfájdítóan adja tudtunkra, hogy ismét eggyel kevesebben lettünk, ismét elveszítettünk valakit.

„Bajor tanító bácsi” életének gyertyája kihúnyt, fénye nem melegít már bennünket.

Bajor Antal 1930. július 14-én született Dunaszekcsőn. Szívében mélyen őrizte szülei, nagyszülei, testvére szeretetét. Az elemi iskola négy osztályát szülőfalujában végezte el, majd a kalocsai gimnázium diákja volt. Szerzetes tanárai itt szeretették meg vele a humán tudományokat, a latin, illetve német nyelvet. Tanulmányait a Pécsi Pedagógiai Főiskolán, történelem- földrajz szakon fejezte be. 1955. május 07-én kötött házasságot szerető, gondoskodó feleségével, Hild Máriával. Gyermekeire, Zoltánra és Katira végtelenül büszke volt, akárcsak négy unokájára. Számára a család volt a legfontosabb, amiért érdemes volt élni és dolgozni.

15 éven keresztül vezette a Művelődési Házat, a községi könyvtárat, szervezett szabadidős foglalkozásokat a község aprajának és nagyjának. A szó klasszikus értelmében igaz néptanító volt, aki tenni akart a közösségért, igyekezett a lehető legtöbb emberrel az irodalmat, a történelmet, a kultúrát megszerettetni. Rengeteget olvasott, bámulatos memóriával rendelkezett. Tanításába, beszélgetéseibe beleszőtte az ókori, örök érvényű bölcsességeket, a legszebb versidézeteket.  A körülötte lévők arcán mindig mosoly ült, várták a fel-felbukkanó vicceket, tréfás történeteket.  

A főiskolai évek után a mohácsi Belvárosi Fiúiskolában, majd 36 évig a Majsi Általános Iskolában dolgozott. Diákjai számára a földrajz és a történelem mellett, magyart, éneket, testnevelést, növény- és állattant, gyakorlati foglalkozásokat tanított.

Búcsúzik tőle most a sok-sok egykori tanítvány, akik az országban és a világban ma már sokfele járnak, és akikre még nyugdíjas éveiben is szeretettel emlékezett. A tanítványai szerették. Türelmes volt a gyerekekkel, formálta, szeretettel nevelte őket. Érthető magyarázataival diákjaival meg tudta kedveltetni a történelmet, a magyar nyelv rejtett szépségeit, az irodalom gyöngyszemeit.

Anti bácsi készült a végső utazásra. Így írt erről:

„…Az utazás mindig különös izgalmat jelentett számomra; jaj csak ne felejtsek el valamit azok közül, amiket magammal kell vinnem; -iratok, fehérnemű stb!

Ilyesmire már nem lesz szükségem a nagy úton.

Csak azt vihetem, ami szívembe belefér:

-egy mosolyt, egy simogatás emlékét szüleimtől, nagyszüleimtől, testvéremtől, de mindenekfelett Márikám szép szemét, szerető, gondoskodó szívét, jóságosgyermekeim illatát, hangját, gyermekkori emlékeit, szépséges, kedves unokáim arcát, szeretetét. Menyem, Margit és vőm, Feri segítőkészségét, családszeretetét, unokavőm, Marci türelmét és sokirányú érdeklődését. A tágabb-bővebb család és a rokonság tagjainak, a sokezer tanítvány és sok jó ember emlékét.

Szeretett engem a Jóisten. „

Isten veled Anti bácsi! Nyugodj békében!